Felvesszük újra
a rég megszokott formát,
de tekintetünkben
a tegnap láza ég,
és szívünk a furcsa
dobbanást, a vágyat
remegve, titkon
visszavárja még.

*    *    *
Semmi mást...

Mosolyunk mögé
könnyek bújtak
visszafojtott sóhajok,
el nem csókolt
csókok, álmok,
kimondatlan mondatok.
Keresünk egymás
tekintetében
néhány régi villanást,
s ha megtaláljuk
félrenézünk,
hisz nem akarunk már
semmi mást...

 *    *    *
Könny leszek...

Fájdalom leszek
a két szemedben
fátyolos könnyes
csillogás,
reszkető bánat
a pilláidon,
sírásba fulladt
hallgatás.
Fájdalom leszek
a két szemedben
hiszen szívedben
nincs helyem,
s a miattam hulló
könnyeiddel
most már együtt
könnyezem.

*    *    *
Néha még várlak...

Néha még várlak, hajnalonta
mikor szitálva száll a köd,
s hiányod fájó lüktetése
az emlékekkel összeköt.

Néha még várlak, őszi álom,
szívemre kúszó hervadás
a tudat, hogy nem jössz, és utánad
nem jöhet már senki más.

*     *     *
Visszanézni nem szabad...

Közömbös szavak mögé rejtett
lüktető, izzó fájdalom
erőltetett mosoly vigyázza
ne látsszon az arcodon.
Hűvös bólintás, tovább indulsz
visszanézni nem szabad,
hátadban érzed tekintetét
s a szíved majdnem megszakad.

*      *     *

/Kormányos Sándor/