„A szeretet óceán, parttalan, befogadó, körülölelő, és a legsimább tükrű, legátlátszóbb anyagú és mégis oly befoghatatlan. Más a szerelem – a legerősebb és legszebb megnyilvánulása – vágyaknak, amely nemcsak kölcsönösséget, de egyenlőséget is feltételez, és ez igen labilis egyensúly ott, ahol maga az érzelem egy hirtelen, - tétova pillanattal érkezik és ugyanúgy szertefoszolhat is, és nem marad utána semmi, ha nem volt mögötte a megtartó erő: a szeretet. Annak lassú hömpölygése, duzzadása, mely nem birtokolni kíván, sem teljesen feloldódni a másikban, nem ismeri a féltékenységet, mert jól tudja, önmagában milyen szűk világot jelentene, legyen bármilyen hatalmas is és nem önmagát, az érzést szereti, hanem a másikat, aki több lesz minden pillanatától. És nem adni a célja, és legfőképpen nem azért adni, hogy viszonzást kapjon, csak megnyilvánulni, létezni, szabadon. Ezért nem is feltételez semmi mást a másik részéről, csak nyitottságot, közeget, amiben mozogni tud és ha szembetalálkozik egy másik szeretettel, összemosódnak: - elvegyülnek – és így keletkeznek az óceánok.”