Én mindig szerettem az éjszakát.
Fürkészni az ég milliárd csillagát.
Néha közéjük álmodom magam,
S lebegek, odafenn súlytalan.

Nézem, amint útját járja a hold,
Ahogy az égi rónán bandukol.
Látom, ahogy megnőnek az árnyak,
Ahogy az éj sötétjével eggyé válnak.

Felettem denevér szárnya suhog,
Simogatnak langyos fuvallatok.
Hallgatom, ahogy duruzsol a csend.
Álmos béke zsong fent, és idelent.

*       *        *

Van, amikor meghalnak az álmok,
Mikor már majdnem igazzá válnak.
Mert rájössz, nem volt semmi más,
Csak talmi, ez a szépséges csillogás.

Úgy érzed, csak neked ragyog a Nap,
És nincs nálad senki, aki boldogabb.
Aztán történik valami, mélyen belül.
S szemedben, könnyed gyöngye ül,

S hagynád inkább ezt a világot másra,
Elég volt keserűsége, a szomorúsága.
Csak ülsz, fásultan önmagadba hullsz.
És fáj a szíved, oly kimondhatatlanul.

*       *       *
Kell, hogy legyen egy hely,
Hol szíved megpihen.
Egy hely, hová elbújsz
Amikor nagyon fáj, s
Érzed, nem bírod már.

Kell, hogy legyen egy hely,
Hová haza érkezel.
Ahol valaki vár,
Aki megvigasztal,
És a karjába zár.

*      *      *

Egy pillanatnyi csend vagy
Az élet tomboló viharában.
A felhők mögül is felragyogó nap.
A simogatás a tenyeremben
Látod, ez mind te vagy.
Egy meghitt baráti szó,
mely átölel, mint puha takaró.
Örömöm, és néha hulló könnyem is.
Te vagy, akire vágytam, s hogy
Kit megtaláltam, máris elveszett.
Tündérmesém, mely álomba ringat
Látod, ez mind te vagy

/sosan/