Mit mond a szív, ha őszi éjjelen
A szerelem oltárán Érted áldozta életét?
Szeretlek.
Ahogy törődő anya szereti bölcsőjében szendergő Áldott gyermekét.

Mit mond a szív, ha sír a lelke
S hűvös könny áztatja kitartó hevét?
Szeretlek.
S ha velem vagy én szorítom a boldogság
Áhított, jéghideg kezét.

Mit mond a szív, ha törékeny testét
Csak az édes magány hatalma élteti?
Szeretlek.
S ha Neked ez fáj belehalok százszor,
De meg fogom érteni.

Mit mond a szív, ha vágya beérett,
S szomorú sorsának ellent mond józan ész?
Szeretlek.
Ahogy hazáját szerette a szabadságért
Hősi halált halt vitéz.

Mit mond a szív, ha vergődik végtelen,
S kínjában önmagát tépi szét?
Szeretlek.
S örökké hallom ajkaidon a szerelem dalának
Ringató neszét.

Mit mond a szív, ha szorult torkán
Fájdalom préseli át a szót?
Szeretlek.
Ne kérdezz semmit Kedves. Ülj le mellém,
kérlek
S dúdolj egy altatót.

Mit mond a szív, ha éltében csak Érted lüktet,
S védtelen akár a letépett virág?
Szeretlek.
Ahogy elhunyt Teremtőjét szeretheti
A nyugodt és önzetlen világ.

S mit mondok én, hisz jól tudom
Oly távol vagy szívemtől, de szavában
Mégis benne élsz?
Annyit, hogy szeretlek. Nem többet. Egy szót:
Szeretlek.
Ennyi az egész...

/Somogyi Péter/