Az éj száz titkot rejt
sötét falak mögé,
ezüstös hold tornyosul
álmaink fölé.
Rabul ejt a száz sugár,
mi ezüstbe von minket,
csillogóbb lett a szemed,
amint rám tekintett.
Hűvös szellő simogat
suttogja a neved,
lépj közelebb kedves,
megfogom a kezed.
Ez csak a mi éjszakánk,
néhány röpke óra,
de titkolt vágyaink
válhatnak valóra.
Ha te is úgy akarod,
tarts velem ma éjjel,
elhalmozlak téged
izzó szenvedéllyel.
Ha jő megint a hajnal,
nem láthat meg soha,
lépteink nyomában
álmunk libben tova.
Az éj százegy titka
a holdé legyen majd,
ha vágyunk öreg fája
új virágot hajt.
  

/Koszpek Péter/