Sétákat őriznek fák sápadt levelei. Erdők könnyét sírják a ködszagú reggelek, tavak mélyén selymes gyönyör rejtőzik, homokos partokat üdvözlik a tengerek. Sziklák ezer éles repedéséből, fehér és piros virágok fakadnak, gyökereik hegyek húsába vágnak, míg szirmaik az égre kacagnak. Szivárvány születik, felhők izzadt, duzzadó cseppjein... Lábaim süppednek lazán a homokba míg magamban lépkedek. A világ vagyok Én, és én vagyok a Világ. Állok az idők kezdetén, és látom, amint minden véget ér körbe fordul a lét. Kezemben tartom a Végtelent, leülök a Semmi peremén és ledobom minden vétkemet. Elveszett már minden álmom, miért is voltak nem tudom, bennem cseng minden dalom, és én kint halkan dúdolom. A homályból előtűnnek a fák, rezzennek a levelek, felnőnek a hegyek, mélyülnek a tavak, csengenek a szavak, hívnak a mozdulatok. Fájnak az érzések, éled minden, amiről azt hittem, már rég elmaradt. Előre kellene lépnem, vagy dőlnöm legalább, de nem mozdulok. Makacs létem megaláz, hátat fordítok végzetemnek, sétám folytatom tovább... ...falevelek peregnek rajtuk zizegnek lépteim. A szél arcomba sodorja hajamat meglendítem, felrántom a fejemet és mint a rakoncátlan tincsek talán én is meglelem majd a helyemet. Ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között, utat nyit nekem a csendes esti homály, bánat rögöket rugdosok magam előtt. S közben halkan dúdolom... talán... talán...

/Komáromi János/