Szerettem a naplementét az előbb.
Szerettem az ég kékjét
hulló csillagaim színét.


Szerettem a fákat ölelő csendet.
A kopott levegőben angyal reszket.
És kell a szemed,
a hangod.
Kell hogy érezzem,
kell a lélegzet.


A kopott levegőben angyal reszket.


És kopottak ma a színek,
kopottak az ezüst díszek,
láncban vergődik szomorú világ.
És kopott ma a lélegzet,
használt csókok
az üres ölelések mellett.


A halott levegőben angyal reszket.


Nézd, hogy nyüszítenek ma az álmok,
sikítanak konok szárnyon,
nézd, hogy ömlenek a cserepek könnyei.

Nézd, hogy oszlik semmivé a lét.


Az angyal élete lett a tét.

És kellenek a célok,
és kell az ész,
kellenek a démonok,
kell a félelem.

A halál lételem.

Elhalkulnak a szavak,
mint villám szava után
a madarak.
Odébbáll a szél,
már csak a szomorú fiú
mesél.

Szomorú fiú szavai
nem szabad meghaljanak,
nem kellenek a szürke falak.

Rohanj át rajtuk!
Míg a véred eredben
lassan remegve mozdul,
a lét a halál elől menekül
konokul.

Aztán végleg felperzselődnek a tetemek.

A kopott levegőben angyal reszket.
Szíve alatt véres föld,
a levegő kérlel, ne ölj,
ne ölj tovább,
inkább menekülj, menekülj,
ezen a földön csak szenny ül.

Nincs fűszál, nincs kékség, nincs szín.
Csak egy utolsó lehellet.

és a fátyolos levegőben az angyal nem reszket.