Néha nagyon közel vagyok hozzád,
Úgy olvaslak, mint felnyitott könyvet.
Érzem ki nem mondott félelmeid,
S titkaidtól nekem sem lesz könnyebb.

Máskor fényévekre kerülsz tőlem,
Csigaházadba újra visszabújsz,
Kimért leszel, hűvös és túl józan,
Közöttünk áll szürke falként a múlt.

Azt mondtad egyszer: bár segíthetnél,
De soha nem hitted el, hogy tudok.
Ezért oly hosszú és nehéz az út,
Míg lelkemből lelkedig eljutok.

Repülni, szállni, újra tanulhatsz,
Néha ad még egy esélyt az élet.
Ha jó barátként kezem megfognád,
Megmenthetnél, s én megmenthetnélek.

/Farkas Éva/