Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,
szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,
láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,
amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.
Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
néztem vitorlám íve alól messze világokat,
de a leggyönyörűbb, amit az Úr mutatott valaha,
az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.
/ John Mansfield /
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.
/Kosztolányi Dezső/
"Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz messze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe...
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!..."
"Elválunk most már. Eladtad a lelked...
Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,
Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...
Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,
De majd a fényben keresed a lelket, -
Felednél mindent, emlékezel mégis!..."
/Ady Endre/
AJÁNLOM AZ OLDALT
