Magányba tódul az éji látomás,
Amott a csend szórta szét terheit,
Múlt napomban az önző számadás
Dobbantja még testem ereit.

Elrejtett vágyakat fúj a szél,
Csak magával hordja, mit el lehet,
S a beteg szív úgy fáj, úgy remél,
Megtenné azt is, mit nem lehet.

Vacogva búvik testemben a lélek,
Felfalja ízét az álmodás,
De jaj, most mégis annyira félek,
Eltipor a kín, és a lázadás..

Ha fáradtság morzsol szét
A szürke reggelen,
Öledbe bújnék még
Csak lágyan, s kedvesen,

Beléd olvadnék,
Önként és szelíden,
Hogy érezd, mit ér a lét
Bennünk… csendesen…