Magamba fűznélek,
mint cérnáját
üres tű,
mélyen, egészen
szerelmes szívemig,
hogy érezd
mint rezdül
érted, s érezzem
hogyan gyúlsz
lángra bennem...

Véred szálaival
hímezném lüktető
ereim, hogy érezd
milyen egyé válni
velem, s érezzem
milyen ha véredből
létezem, s te töltöd
ki mindenem.

Bőrödet bőrömbe
gyűrném, mint
szeretők izzadó
szenvedélye gyűri
a szűzi lepedőbe
mámoruk ritmusát,
hogy érezd
testem illatát
magadba folyni,
s érezzem lényed
ízét ahogy egész
bensőm cseppjeivel
betölti.

Rád olvadnék,
mint gyertyára
a viasz selyme,
hogy érezd tüzem
forró csókját, s én
érezzem beléd forrva
tárul ki a világ.

Szívedig égnék
vágyaim kanócán,
hagynám,
hogy csonkig
emésszen érted
s benned az érzelem,
hogy érezd,
lelkemen a pecsét
örök időkig
te vagy,
s érezzem,
hordozod
magadban
nyomaimat.

Hamvaimon
át lelkedbe
hullnék,
hogy érezd,
csak benned
lelhetek
égi nyugalmat,
s érezzem
milyen beléd
halni, s véredbe
porladva
újjászületni
rezdüléseid
nyomán, egyetlen
sóhaj tisztaságából,
teljességben,
igazán.
  

/Kántor Gyöngyi/