Lelkemre tekeredett
a lomha, megfáradt ősz,
sárgult levelüket szórják a
reszkető fák a dombok közt.
Új ruhába öltözött a táj,
zöld kabátját színesre váltva már,
szédült táncukat ropják a falevelek,
nem látni tisztán a távoli hegyeket.
Öreg falum harangját
csak a szél húzza,
a didergő színes fák
ágát vihar rázza.
Opálos fényével köszönt ránk a hajnal,
erdei ösvényen araszol egy vadkan.
A jeges eső kopog egész éjjel,
összeölelkezik az őszi széllel,
megfáradt bőrömön ó mily mocskos kéjjel,
gúnyosan, hidegen, lomhán terül széjjel.

/Tomasekné Györgyi/