Hozzám bujdostál…
Úgy rémlik talán még nem is tudod felfogni.
Ájultan szédülsz hozzám érzékeim nyitva felejtett kapuin.
S mint a kristály patak alján a kavargó homokszemcsék
Öntudatlan ülepszel örvénylő forrásaim legmélyén.
Kóbor visszhangként törsz rám.
Agyamban ott csavarog minden egyes szavad,
Szédítő árkot vés pilláim alá
Amint kígyózó betűid magambafúródnak.

Osztottam már lelkemet ezerfelé, talán soha nem fukarkodtam.
A gyakran tépett fű is hamar megnő. Sohasem sajnáltam!
Ami újralett bennem, ahányszor a sors csak szétszakította,
Mindig eggyé lett, mindig hatalmasra duzzadt...
De most pihenni vágyok!
Kifeküdni őszinte szavak megvédő ernyője alá,
Élvezni lényemben egy perzselő cirógatást.
Felejteni múltam zúgolódó hadát, s becsukott szemmel is
Magamon érezni arcod marasztaló mosolyát.

Figyelj rám, s fürkészd ki rejtelmes vágyaimat!
Vajon most is virrasztasz mellettem titkos álmaimban?
Terítsd rá magadra létem odahulló harmatcseppjeit,
S kérlek ne bándd ha most ott hagyom nálad
Ujjongó lelkem beléddöfött szilánkjait...

/Pető Attila/