Alkonyi fényben

"Egy férfiszív, ha érezni kezd, Halkan, csendben sejteti ezt, S fülledt némaságból úgy tör elő, mint a mindent elsöprő viharfelhő."
Így, állj nyugodtan, szépen,
Merengve az alkonyi fényben
S majd a rét mélyzöld pázsitjára,
Lassan simul lelkem szárnya,
Nyugvó fényben fűre szállt,
Tested puha árnyékára!
Tárd szét karod s érezd,
A libbenő esti szél,
Melyben a sóhaj útra kél,
Hol szemet szárít, hol meg
Cseppnyi könnyet fakaszt,
De sosem érzed ugyanazt!
Behunyt szemmel öleld át
E csillámló, esti, szép világot,
Hagyd megpihenni válladon
A szívszorító boldogságot
S lágyan siklik majd át lelkeden
Sok ezer lángot gyújtó érzelem!
De mielőtt szemed behunyod,
Gondolkodj, vajon tudhatod:
Kinek mit jelent most a szép
És mit a múltban a jó
És, hogy hová, merre tart
A múlt, e vihar tépte hajó?
Hidd, reményt kelt e hangulat
S egy régi érzés újra élhet!
Mert nem félsz már a holnaptól,
Ki időt lopott a tegnaptól,
Hogy rabolva lelkes álmot
Zúzza szét a boldogságot.
Hát most, itt, a sejlő fényben,
Gyúljon parázs szívedben, mélyen,
És e szép világot, ha illanni véled
S a való képei visszatérnek,
Csak szólj nekem s a fuvallatnak,
És a tűnő, alkonyi fénynek!
/Jónás Tibor/
|