Szemeidre hálót szövök én és közepéből tekinteted lesem. Rajtam szűrődjön át minden fény, mely zöldjét simítja kedvesen. Hadd legyek része minden képnek, mit a világ fest remekbe Benned. Halványzöldje az égszínkéknek és sötétbarnája a csöndnek. Legyen a szín, az ecset, a fény, mindegy hogyan, csak látsszon, de úgy lennék a legboldogabb, ha rámfeszülhetne a vászon. Rámrakódva lásd a világot, kérgeit a felvitt festéknek, Te gyönyörködj csak, s én hordom a súlyait, az Egésznek. S ha eltűnök szemedből, megvakít végtelen magányom. Örökre mozdulatlan képen: szerelmed festi meg hiányom.

/Femis/