Most milyen kihalt, csendes e táj... hol valamikor, Ámor szilaj serege járt, olyan mint egy kopott pad,vagy egy omladozó szobor, bár látom,távolabb van még néhány zöldellő bokor. itt-ott izzanak még apró parazsak, s szikrájuk úgy szóródik szét, mint milliomnyi Szentjános bogarak. emlékezem ... de most már nem fáj. Régen volt; -s most valóban olyan kihalt ,kiégett e táj. nem terem már semmi,e kopár vidéken, a mély s fájdalmas hegek,medrében. hol egykoron, titkolt szerelmek,nagy tüzek égtek. melyben álmodtam,ezt az édes,gyönyörű mámort. szívem ugyan,akkor is, ezer meg ezer sebből vérzett. De a tűz...mint ami soha nem akar kihunyni, úgy lángolt,lobogott,égett. s a szívem... oly kimondhatatlan szenvedéllyel érzett. Nos, ezt érdemli ez a szerelem, ami egykoron, talán a csillagokból támadt énbennem, s most mégsem érzem, már nem tomból a szívemben,még csak nem is ásít. angyal szerelem... a szívemben jársz, bár lábaid nyomában,mintha újra virulna a zöld pázsit, mint a tavaszi réteken,a fehér liliom s mindent ellep a remény,most még is...más itt. kimondani már nem merem, nem tudom... s lábaid nyomát betakarja, a lehullott virágszirom. de most, lépj tovább,ne maradjon más hátra, csak a forró csókok,és a szenvedélyes ölelések. mert tudom,majd egyszer el repül tőlem ez a fájdalom,ahogy jött;- könnyű ,angyal szárnyakon.

/U/