Sziklás tengerpartra alkonyat hull csendben. Jeges szél kel,sikolt s tombol önfeledten. Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel. Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel. Hosszú idő óta itt jár minden éjjel. Halvány,ifjú arca dacol fagyos széllel, szürke szikla hátán magányosan várja, hátha a szerelmét végre újra látja. A távolba réved boldogtalan szeme, és lehull ölébe két erőtlen keze. Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen. S aztán csak hullnak-hullnak egyre többen. A reménytelenség úrrá lesz a lányon. Régóta először nyomja el az álom. Párnája:a rideg,kemény,szürke szikla. Egy csepp sósviz csordul rajta.....mintha sírna. Zokog,mintha tudná;álom száll a lányra, s ez lesz az utolsó parti éjszakája. Síró bölcső-szikla búcsút vesz a lánytól. Most már az ő lelke terhes a magánytól. A lány szeme csukva,édes álmot kerget, elrepíti hozzá kedve álom-felleg. Melegséget érez,s meglepetten hallja; feldereng az égen kedvesének hangja. Őt szólítja halkan,hívja,becézgeti. Távoli vizekről igy vall,üzen neki: "Úton vagyok hozzád Kedves,úgy hiányzol! Csokrot viszek Neked ezer rózsaszálból: Vörös rózsa száll majd fel a horizontról- Akkor érezd,Kedves,arád csak Rád gondol. Sárga rózsaszirmok arcod hogyha érik- Akkor érezd,Kedves,szerelmem mesélik. S ha partra vett a tajték fehér rózsaszálat- Akkor tud majd,Kedves,tárt karokkal várlak!" Felébred a lány és kél a nap is vele. Vörös fényét látva könnybe lábad szeme. S arany napsugarak érintik az arcát. A Kedves hű szerelmét ők mesélik,vallják. A lány szalad a parton,fürkészi a vizet, s valamit a hullám lába elé kivet. Lenéz rá a lány és arcán mosolyt csillant, mégis a habokba könnyes szemmel pillant. Fehér rózsaszálat emel ki a vizből.... Régóta először kacag tiszta szivből. Búcsút mond a partnak,lehunyt szemmel még áll...... Majd ölelve a rózsát a habokba sétál......