Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...