Már elhalványítá az eget a tél,
Mely most szívet lüktetve mesél,
És szerteszórt féltett álmokat...
Rég eldobott, rabul ejtett vágyakat.

Ott vagy te, kinek hajnal énekel,
Kiért egy élet küzd, s vezekel,
Hisz lelked igaz bölcsesség...
Csendesen áldott, mély békesség.

Ahogyan testet ölt a fáradt ölelés,
Úgy száll el tőled a bús feledés,
S Te, ki óvod a fehér felleget,
Érted jő a szív, és végre betemet...

Mert őszinte sóhajban hív az út,
Mely, ha nem látod, mégis előtted fut,
S kíván néked vígboldog életet,
Hogy értsd, van még, ki téged szerethet.

/Válóczy Szilvia/