Éjszakának pirkadatján, fáradt testem
Hálni vágy`,
Hallom hangját, hívogat már kedvesen
A puha ágy.
Lehunynám én szemeimet, s a cselekvésnek
Nagy Urán
Túljutva lépnék be már végre az álmok
Nyitott kapuján.

Ám hiába küzd álmosságom, szemem zárva
Nem marad,
Agyam kopott országútján egy árva álom
Nem halad.
Az egyetlen, mi ébren tart, és mindig
Itt marad velem:
Nem e világ, nem az élet; Te vagy
Szívem, Kedvesem.

Most is, mikor rád gondolok, szívem víg,
És meglehet,
Olyan, mint a színes réten ugrándozó
Kisgyerek.
Fel és alá rohan körbe, meg-megáll, majd
Csendesen
Elfekszik a virágágyban, s felhőket néz
Lelkesen.