Felhőkben feloldva fújt a szél,
Testem szerteszét darabokban...
De szívem nehéz volt mint a szén,
Könnyzáporként a földre hulltam.

Füvek fokán ért el a hajnal
S nem ivott magába zöld se sár,
Ereim céltalan dobogtak -
Csellengtem a hegyeken át.

Éles köveken sodort a kényszer,
Patak fodrok között várt magas és mély,
Zuhatagba futottam elégszer,
Cseppenként gyűlt szívembe remény.

Egy leány kereste magát bennem.
Nem találta, hát követ dobott.
Siettem, így továbbmentem -
És a kavics elporladott

Ha sziklát toltak elém, kerültem.
A harc csak időpocsékolás.
Ha kellett erőmet összeszedtem,
Táplált sok oldalág és befolyás.

Áttört gátakat hagyva hátra
Így leltem rá drága medremre,
Lágy andalító folyamágyra,
Csillámló fövényű lelkedre.

Tested hűsen simítom végig én,
Talán szorítja szíved a nyomás...
Hogy mi forrong a vizek mélyén,
Nem tudja rajtunk kívül senki más!

/Elek Zsolt/