Nyári égen, forró éjen
megannyi tündöklő csillag
figyel reánk, mint
anyai szempárok
ragyognak. S én csak
mélyen, búsan hallgatok.

Kedvesemtől sok ezer
mézédes csókot kapok,
kérdezem: álmodom én?
Otthon miért nem
fénylenek ennyire
a parányi csillagok?

S ha újra láthatom majd
a legszebben ragyogót,
boldog leszek, mert
tudom, hogy értem
létezik, s fényének
melegét én kaphatom.

Halk sóhajok, kacagások
hallatszanak csupán.
Szerelemünkben csak mi
létezünk, senki más.
Nincsen zavaró külvilág.
Csak örömünknek könnyei.

Eltűnnek lassan az égről
a vigyázó szemek.
Szívem szerelmét angyal
őrzi tovább, s én álmát.
S ha felébred legszebb
álmából, újra csókol tovább.