Július éjszaka volt, mikor az életembe léptél.
Jöttél, láttál, legyőztél, és máris mindent vittél!
Pár óra együttlét után a raboddá váltam,
Veled mindent megkaptam, amit az élettől vártam.

  
Gondolataim minden percben hozzád futottak,
A legszebb pillanataim mindig neked jutottak.
Szerettük egymást, mint forró nyár a hűvös szellőt,
Kívántuk egymást, mint aszály az esőfelhőt.
   
Csókra voltak szomjasak vágyakozó ajkaink.
Egymás nélkül üresen teltek hétköznapjaink.
Soha nem kerestünk egymásban hibát,
Körülöttünk forgott az egész világ.
  
Álmokat szőttünk, tervezgettünk sokat,
Eltöltöttünk egymással gyönyörű napokat.
A boldogság lett az éltető kenyerünk,
A szerelem pedig a legyőző fegyverünk.
   
És hogy hogyan maradjon mindig felhőtlen az élet?
Reméltük a mi mesénk soha nem ér véget!
De jöttek a gátak, a kemény akadályok,
Csaták, melyben akadt ellenséged és jó barátod.
 
S mikor azt hittük, hogy eleget küzdöttünk,
Erőtlenül, bár sikert aratva mindenkit legyőztünk,
Még akadt ember, aki attól érzett felsőbbrendűséget,
Ha romjáig gyengíthette-e kitartó hűséget.
  
Már egyikünk sem tudta, hogyan volna jó.
Mi szilárdnak tűnt eddig, az meghajlítható.
De talán mégsem hasztalan, ha néha szenvedünk,
Olykor az élet a legjobb tanítómesterünk!.
  
Mi mégsem hagytuk, hogy messze sodorjon az ár,
Mert egymás nélkül nem tudunk élni tovább.
Szerelem volt az első látásra, mindig Terád vártam,
És azt az júliusi éjszakát én a szívembe zártam.