Tudod,vannak dolgok,amit soha nem írok le,soha nem mondok ki,mert elég ha nekem nagyon fáj.De ha megtudnád is,lehet hogy csak bántanálak vele,mert nem értenéd.Az ilyeneknek mint én,álom még a szenvedés is.Aki átaludta,átálmodta az életét,csak annak lehet ilyen fájdalmas az ébredés.Minden egyes mosolya mögött,egy álom világ,egy színes kép a valóság:-ami elmúlt rég.S minden ártatlan,szelíd szemű reggel ezt morzsolja,tépi szét.Mind addig éli ezt,amíg nem szólal meg az a bizonyos hang:-gyere,érted jöttem,véget ért.S végül,kialszik az az apró láng is,ami nem juthatott el,soha eléd.Látom,s érzem,hogy csak néha jönnek át a gondolatok,egyébként meg,mindig magam vagyok.Még ma is,sokszor van úgy,nem találom a vágyaim és a napi dolgok között a harmóniát,így inkább szívesebben álmodom őket tovább.De mindennap egy új ébredés,s hozzá a kérdés:-vajon,ma mire mégy,hogyan tovább?Este meghozza válaszát,a  sötét,és a hűvös szél....a magányban,minden másképp érez,minden másképp él.De újra jönnek a fáradt,álmos,látszólag megváltó hajnalok.S minden reggel...ráébredek, a fájdalmas gondolatra...magam vagyok.

/U/