Újra csak bolyongok a semmiben,
Azt hittem, hogy igaz lehet enyém ő, de tévedtem.
Az álomvilág újra csak messze szállt,
Ábrándjaim mindörökre engedem,
S beférkőzött létem egészébe,
Most újra el kell hagynom vágyam,
Mert túl messze a part.
1000 évnek színes árja semmivé lett,
Egy pillanat  lett csak s elfeneklett.
Soha nem jön vissza már,
Soha nem lesz már enyém.
Még ha vissza is jönne az örömarany madara,
Már nem lesz kiért.
Megkövült a lelkem, lehúzta a mocsár,
Nincs már ár, mi kiragadjon,
Csak a nap holt sugara jön, hogy betakarjon.

*      *      *

Lassan és csendesen loptad
Önmagad egészen mélyre
S mint akit egyedül hagytak
(Falja fel a világ élve)

Úgy löktem messze én mindent
Mindazt, mi szégyentől terhes
Hogy az én árnyaktól rettent
Szívemben otthonra lelhess

Mert te vagy minden, mi jó volt
Széles e halott világon
Napfehér patakká csókolt
Szív-vérem, egyetlen lángom

Mosolyod mennyei balzsam
Enyhével hullott le reám
Nap mint nap újra meghaltam
Miattad, jóságos leány

S ilyen a hitványabb remény
Bátor, de egyszersmind fél is
Sohasem voltál az enyém
Elveszítettelek mégis

Hiába voltál te drágább
Akár a kőből kért arany
Karjaid más karját várják
De egyszer halld még a szavam:

Szeretett fényedet látván
Mérgektől többé nem féltem
Angyalom voltál és mátkám
Tiszta és bűnöktől vétlen.

m.c.l.