Nem kérni jöttem,
csak látni szeretnélek,
bár szememen sűrű hályog,
szürkülő homály, mert
nem akartam látva látni,
de ma már tudom,
arcod bűneim miatt
oly csendes, halovány.

Innen Hozzád érni
oly nagy a távolság,
amit lángoló imám
sem hidalhat át,
és oly messze esnek
tőlem a csillagok, hogy
feléjük félúton
elér a fagyhalál.

De mintha itt se lennék,
ne is figyelj rám…
Megbújok csendben
Lelked ringató távolán,
hisz nem kérni jöttem,
csak látni szeretnélek,
ahogy ujjad végighúzod
az ég bársonyán.

*     *     *

Úgy aludtam
most el,
hogy fogtad
a kezem,
s fölém hajolva
hintetted rám
illatos titkaid,
kedvesen…

Oly könnyű volt
az álmom,
oly mondhatatlan-szép,
ahogy a földről
szabaduló
lélek
a végtelenbe lép…

Altass el
máskor is,
csókod szelídítse
görcsbe némult
szám,
és légy örök
nappalom,
légy örök éjszakám…

Suttogva kérdezem
Kedvesem,
ki vagy Te,
ha nem én…
Hisz´ Benned látom
önmagamat
álmaim peremén…

/Syringa/