Nekem nem kell fénykép rólad.
Nem kell a megfagyott pillanat
agyam apró sejtjeiben ott vagy
téged őriz minden gondolat.

Nekem nem kell fénykép rólad.
Csak behunyom a szemem és látom
ahogy aranyló hajad meglebben,
s a szépség villan meg
a szemüvegkeretben.

Nekem nem kell fénykép rólad
mert minden egyedüllétemben ott vagy
előjössz, s leülsz egy gondolatágra,
lógázod lábad kedvesen, s gúnyosan
mosolyogsz rá minden hibámra.

Nekem nem kell fénykép rólad,
hiszen mint számítógépi vírus
minden idegsejtemhez hozzásimulsz
Te vagy minden lefutó üzenet kezdőbetűje,
Te vagy a kezdet és a vég igazi ígérete.

Nekem nem kell fénykép rólad,
csak gondolok rá és látlak.
Látom ahogy alszol, gyönyörű a kép,
láttál már talán pihenő hópihét ?
s reggel mikor nyílik a szemed
tudom biztosan milyen lehet.
A búzavirág nyit így a világra
halványkék színeket.
Magam előtt látom,
nyújtózó testedet
ahogy a tükrök visszaverik
ébredő szivárványfényedet.

Nem kell fénykép, hogy lássam
ahogy ágyadból kilépsz
picit még álmosan,
s átérzem mélyen takaród bánatát
mert fél napig tested,
nem ölelheti át.

Nem kell fénykép rólad.
Nem őrzök zsebemben
összegyűrt reményt.
Itt kavarogsz mindenhol bennem
mint éterben a zenék,
és ha egyszer a pupillámon
megtörik majd a fény
bomló sejtjeimben akkor is
ott lapoz majd gyönyörű mosolyod,
s keresi kitartón, hogy én hol vagyok.

/Kováts Péter/