A mindenség szerelme

"Általad lesz mézzé az ige számban
szabaddá testem, hogy a vágyak
fogságában többé ne senyvedjen.
Gondolataid szabadok, szépek
nem kötnek földhöz sem éghez,
mégis bizonyságok arról, hogy élek.
Élek: Benned s a Mindenségben."
/Werbánszky Rudolf/
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni…
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni…
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy miért kíván szeretni…
Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
lassan, tompán, mélyéből remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváz nélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt…
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál…
/Juhász Ferenc/
|