Amikor szívem szántja a legmélyebb magány,
és több napon át fátyolos a szemem
rémségeket hazudik sok lopakodó árny,
Te homlokomra teszed hűsítő kezed.

Amikor rám borul szipogva az est
s a hold befurakszik szobám ablakán,
hozzám bújsz Te is, akár az égitest
és áldással lépsz az álmaim nyomán.

Amikor gyászomtól megered a könnyem
mert múlt-falak közé rekedt jelenem
nem maradok árván, koldus-szegényen
hisz közelséged érzi mindkét tenyerem.

Amikor egyre sajog a végzet vágta seb,
s az idő végetlenjében találom magam
Te akkor is húzódsz egyre közelebb,
hogy szívedhez simuljon lüktető szavam.

Amikor a téboly már nem tör utat bennem
és szívemben újra hegedül a vágy,
körbeölel karod, akár egy angyalsereg
és mellettem maradsz, mint hű bizonyosság.

/vörös liliom/