Ölelés az öröklét hídján

Ruhád alá bújt a csend,
s elhozott nekem egy
könnyes reggelen, hogy
sápadt homlokod kezembe
vegyem s letöröljem
mit egy haló csillag rálehelt.
A homály illata ül néhány
múlandó szegleten
s hervadt csokrán tetszeleg
az egyenszürke rend.
Átöleltelek - s hideg árnyékod
testem hamuja lett - s csended
a hangom - míg földi
létemben ébredek;

*      *      *

Álmokból súgva

Fogd a kezem ha álmodom,
a sötétség titkait suttogom.
Csak vezess, szívedből
jön a fény, mely világít utamon.

Fogd a kezem ha a csendet kutatom
s a te álmaidnak is nevet adok,
ha kékes füst nem takarja csillagod.
Átkelve egy pusztán, mely
sivár, mint a démoni sikolyok,
a nap mögött egy tisztáson
táncolnak az angyalok.
A szív még újraindulhat,
az idő nem teszi.

*     *     *

A szeretet léptei

Szólj, ha nem hallod
a szeretet lépteit!
A beállt időben az
érzés elveszik,
apró fogaskerekek
rozsdájában
a megszokás elnyeli.
Szólj! Ne kérdezz!
Az alkalom egyszeri.

*      *      *
Az élet hangjai

Kell a szó, hogy éljek;
írott festmény ezüst
szelén hangom
érzésekké érjen.
Mert nevetve könnyezek
és bánatból élek,
megkopott szavakból
bölcsőt faragok
a mélyülő csend
dalos gyermekének.
Kell a szó hogy éljek,
s Neked a tánc kell,
hogy a hangot belülről
érezd - lüktessen véredben
az életen túli élet, hogy
a jelen néma arcán
meglásd a beszédes képet.

*      *      *
Lámpafény

A lámpa fénye alatt
jelekké szakadt gondolat
vet árnyat - átrajzol teret
s a falat ablakká tárja.
Életre hívja percnyi
varázsát a világnak
míg a végtelen apró
titkát az értelem
tudatába zárja.
S átszalad az öröklét
fénye - mosolynyi időre
a szobában - s lobban a szív is
vágyón - hinni akar a csodában.

*      *      *

Kezed nyugtató melegén

Simogató szelek suttogják a neved
s kezed nyugtató melegén
szívem új álmokhoz ér.
Csillagos tüzem szemeden a fény,
s gyöngyöző izzásban fekete
parazsán fehérlik az Éj.
Közel jön a messzi - s lángja
lassan körbeér - remegő testemen
hűs csókkal pirkad az Ég.
Lázas erekben mozdul a csend,
formát öltenek - végből a kezdetek,
s kezed nyugtató melegén
-- álmodhoz ébredek. --

*      *      *

A lázas nappalok éje

Szebbnek akarjuk a szépet;
lázadón - veríték nélküli
álmot lopunk egy hamis
ébrenlétnek - alélt varázs,
bűnén fehér a lélek;
csak az idő törzsén csillan
dér - uzsorás igék ezüstjében.
Virraszt az éj, s kócbélésén
altat múltat - átrajzol jövőképet.
Maró porból borzas lidércek
könnyet fognak - s újabb ígéretben
szebb remények.
Miénk a lázas nappalok éje,
de a teremtés csókja bennünk
a legszebb - mely felemel,
s életet ad a fénynek.
egy ölelés az öröklét hídján,
mikor könnyesek a reggelek.

*      *      *

"- égő árnyad - lángom foglya;
mintha csak ma lett volna
s benne egy örök holnap
csengettyűi szóltak -"

/Marien/