Szemed zátonyain
megfeneklik szemem,
a bronzszínű veretek
zöld szikládon lengenek
s mint hajótörött
tapogatják a partot
ki végre földhöz érkezett.

Állad ívén csúszik le
a tekintet
s gördül nyakadon,
végigszalad válladon,
siet kezedig, hogy odaérjen
mire a mozdulat
elém teszi első szavad.

Szemed táltos hegyein
suhan át a fény
s Te átnézve tiszta gondolat egén
szólsz, -ismerlek-
s ahogy mosolyodba olvad
a következő mondat
én már tudom honnan,
minden éjjel ott voltál
álmaimban.

/monaco/