Zárd kulcsra az ajtót! Ne kérdezz most semmit!
Tartózkodó mozdulatban állj, állj meg néhány percig.
S utána határozott lépésekkel gyere közelembe,
Szoríts olyan dühvel, mintha testem préda lenne.

Ne engedj, ha fájna is csak szoríts egyre jobban!
Sóhajtozó hangom már én magam sem halljam.
S ha felgyorsul a szívdobbanás lázadozón csókolj,
Mint kopár szigeten, mikor éhségnyomor tombol!

Ölelj felgerjedő vihar nyomán a földillatú széllel.
Mely szenvedélyért dühöng, ha közeleg az éjjel.
Szeress vulkántűzzel, mi lángcsóvát vet könnyen,
Vagy villám erejével, mely magas égben dörren.

Adj magadból mindent nekem az utolsó erődig,
Szálljon az a tüzes varázs a fényben bújt felhőkig,
Válj velem majd eggyé, csak egyetlen egy percre,
Hogy érezzem, nincs más ember, aki így szeretne.

/Kun Magdolna/